Amint az álmaimban...1. rész

Szép estét. Régi vágyam egy önálló történetet írni...Vicces dolog emberek életét irányítani. Hát itt az idő, újabb álmot valóra váltani...


Hasad már a hajnal. A nap lassan, fényesen kacsingat a panelóriások alkotta Kaposvár felett. Az elektromoskakukk is elüti a fél hetet. Karcos, már-már fülsiketítő hangja egy másodperc alatt kizökkenti Kristófot az álmok folyamából. Gyermekkorából rámaradt, oroszlánkirály mintázattal ellátott párnája alá menekül, ám ezt a hangot még az alattuk lakók is hallják, akkor ő mit ér egy párnával a fején? Reggeltől betépett álommanó módjára elüget az óráig, majd jó nagyot csap rá...Na jó, valójában csak egy kis pöcköt mozdított el. Laza függősége következtében, meg nyomja a csak "lapostopnak" nevezett masinán az "on" gombot...ám mire felcsendült a képernyő üdvözlő hangja, addigra Kristóf már az ágyban találta magát. Kidőlt...most, hogy közeleg a hétnek vége, egyre nehezebben és nehezebben bírja az ember. Pedig rá még nehéz nap vár...Történelem témazáró dolgozat, Ókori Hellász, táncpróba és a többi, és a többi. Cudar egy napnak néz elébe az ifjú. A mókuskerékbe való beszállás előtt azonban, még álmodik, egy másik világban. Mindez szép és jó, de nem 7:20-kor. 30 perc múlva kezdődik a tanítás. Szerencséjére váljék, hogy közel van az iskola. Fogmosás, ágybevetés, öltözködés és hasonló jóságok. A rohanó kölök az előző napon sikerek közepette az iskolában hagyta minden holmiját. Konkrétan a táskáját és a zöld pulóverjét. Kénytelen szerencsétlen egy másik, régen használt táskába pakolni. Mert ugye a tanszereit sem képes elpakolni esténként. Kristóf hanyag, feledékeny, talán kissé felületes, ám lélekben csodálatos tinédzser, ember. Friss és üde...de nem 7:35-kor, mikor már az iskolában kéne lennie. A nagy rohanás közepette a reggeli is kimegy a fejéből. Ejj, ejj...éhgyomorral iskolába menni...Hát szabad ilyet?! Kristóf rohan...Elsuhan mellette az ébredő tavasz, a rügyező fák, bokrok. Szűk látóterébe csak az iskolába vezető út fér bele. Beér az iskolába. A portán üldögélő idős nénike rá se legyint a kölökre. Megszokta ő már ezt, kitudja mióta trónol abban a székben. Talán haza se megy. Ott tengeti szerény életét, azon a kopott, vászonnal vont széken. Na, és ha a reggel nem lett volna még elég, Kristóf szembesül a ténnyel: Nincs kész a matematikaleckéje. Bizony, bizony...már négy apró strigulája van. Az ötödik vonzza magával a karót. Az épület zeng a gyerekzsivajtól. Ám Kristóf csak másol serényen. Nő az adrenalin, Anna néni cipője egyre hangosabban kopog a folyosón. Nyilvánvalóan közeledik...Az ajtó becsapódik, s hangja hidegrázásként fut végig Kristóf hátán.
-Jó reggelt ifjúság! Jó reggelt!
A tanárnő hangja kettéhasította a gyerekzsivajt. Csend lett.
-Jó reggelt Tanárnő! -Hangzott a válasz e 9.b osztályba járók szájából. Dallamosabb volt e mondat, bármely Mozart szimfóniánál. Már-már fel sem tűnik a tanárnőnek. Ő is tudatában áll annak, hogy ez egy dráma-ének tagozatos osztály. Az óra hátralévő részében a Thálesz tétel rejtelmeit vitattuk. Felettébb izgalmas volt...Majd óra, órát követett. Irodalom, földrajz, majd egy kemény történelem témazáró. Kristóf nem tanult...megint nem tanult. Konkrétan felépített szerény elméjében egy teljesen új politikai rendszert. Most kíváncsian várja, hogy mindezt a történelem tanárnő, hogy értékeli. A többi óra könnyed lazasággal telt: tánc, illetve két drámaóra. Kristóf szereti a táncot s a drámát. Szeretne színész lenni...vagy újságíró, vagy riporter, vagy műsorvezető..."messze még a jövő"-ezt sokszor emlegeti. Na, de vajon mit hoz a délután? Egy gyors ebéd a menzán, s már mehet is haza a "kisdiák". Nincs is annál üdítőbb hang, mint ahogy pittyeg a bejárati ajtó. Ilyenkor Kristófon már úrrá lesz a láz...Zsong a feje, s csak egy valakire mer és tud gondolni. Felbattyog a 8. emeletre, mert a lift éppen nem működik... A géphez ül. Meredten nézi a villódzó képernyőt, bejelentkezik, s örömmel veszi tudomásul, hogy egy ismeretlen ismerős éppen online, azaz elérhető. Eluralkodik a gyönyör, s betölt testet, lelket. Pedig Kristófnak nehéz...nagyon nehéz. Cipelni egy titkot, egy sorsot, egy életet. S nem tudja, nem tudhatja senki. Csak Ő. Gyilkos titka lassan hurkot köt nyakára. Szenved. Nem látja a jövőt, a titok alkotta erdő bújtatja. S minderről nyíltan csak Vele beszélhet. Egy "barát", egy szere...vagy talán nem...vagy igen...Messze van, s a távolság mérge lappang testben, lélekben. 
Csak úgy repül az idő...11 óra van. Kristófnak lassan le kéne feküdnie... Anyukája Zsuzsa is már kopog neki az előtérből. Ez állandósult jelzés arról: "Sürgősen feküdjél le, mert különben mérges leszek!" Hát nincs mit tenni. Érzékeny búcsút vesz szerel...-től, gyorsan "pacsál" egyet, ahogy Ő mondaná, megvacsorázik, majd csendben nyugovóra tér. Reméli holnapra kialudja a titkot, s már nem lesz több hazugság a világ felé. Álmok, melyek majd egyszer valóra válnak. S majd egykor, egy fényes napon kézen fogva fog sétálni a "barátjával", a szere...vagy talán nem...vagy igen...

Márciusi idill...

Verőfényes napsütés hatja át, a zsúfolásig telt utcákat. "Talpra magyar, hí a haza" Petőfi Nemzeti dala zengett városszerte. Megemlékezések, koszorúzások egész tárházának lehettünk szem és fültanúi az elmúlt napon. Jómagam is csatlakoztam az ünneplő tömeghez. A menet alatt, egy gondolat ütött szöget a fejemben...Míg mi most fáradalmasan baktatunk utcáról utcára, szoborról szoborra, addig Ők, az akkori Magyarok a mi szabadságunkért küzdöttek. 164 éve, Március 15.-én életre kelt a bátorság, a hazafiasság, s félelmet nem ismerve, fiatal lendülettel küzdöttek értünk, Magyarokért. "Föltámadott a tenger, a népek tengere..." Gondoltál-e már arra, hogy azokat a köveket tapossuk, amiket egykoron Petőfi és társai? Azon a lépcsőn járunk-kelünk, amin egykor büszkén szavalta a Nemzeti dalt? Hátborzongató, rémisztő, ám egyben csodás érzés. Igen, én Magyar vagyok, s büszke vagyok rá! A világ egyik legszebb, s legnehezebb nyelvét beszélem. Büszkén gondolok Petőfire, s a márciusi ifjakra. Szívem melegét a déli harangszó tüzesíti, s még külföldön is a vezetéknevemet írom előbbre. Itt élek Európa, s a világ szívében, s ez mélyből fakadó büszkeséggel tölt el. Van múltunk...kimertünk állni, s kiáltani együtt, egymásért. Ők megmutatták, mit jelent magyarnak lenni. Vérbeli magyarnak...Tanúbizonyságot tettek arról, hogy igen, egy csapat fiatal is képes megváltoztatni az ország jövőjét. Kivívtak egy új, szebb jövőt. Mertek nagyot álmodni, s megmutatták, hogy semmi sem lehetetlen. Árnyaik pedig most is felénk integetnek..."Népek Krisztusa: MAGYARORSZÁG!" Kire lelke mélyén felnéz Magyar s külföldi egyaránt...kinek történelme máig a legnagyobb titkokat rejti. Ahol Tatár, Török s még ki tudja miféle népek döntöttek porba mindent. De Ő folyton folyvást újjászületett a semmiből. Feltámadt, s a legvastagabb kőfalakat is ledöntötte. Egy kis ország, hatalmas lelkülettel. Oly sok embernek nyújt hazát, világot. PETŐFI, JÓKAI, SZÉCHENYI, KOSSUTH...oh, ha tudnátok mit alkottatok...Művészek vagytok, s életművészek. Mert akkor, azon a tavaszi napon, immáron 164 esztendeje megmozdult az ország. Egetrengető bátorság, s Magyarság támadt az emberek lelkében, mely keresztre feszítette a politika kegyetlenségét. Kivívták szabadságukat, szabadságunkat..."Föltámadott a tenger, a népek tengere..."

Petőfi Sándor: Isten csodája

Ameddig a történet csillaga

Röpíti a multakba sugarát:

A szem saját kezünkben mindenütt

Saját szivünkre célzó gyilkot lát,

S ez öngyilkos kéz hányszor szálla ránk!...

Isten csodája, hogy még áll hazánk.

Igy hordozunk sok százados sebet,

Keblünk soha be nem gyógyúlhatott;

Mérget kellett mindenkor innia,

Ki sebeinkre önte balzsamot.

Valami rosz szellemtől származánk!

Isten csodája, hogy még áll hazánk.

S míg egymást martuk szennyes koncokért,

Mint a szeméten a silány ebek,

Azt vettük észre csak, hogy ezalatt

Az oroszlánok itt termettenek;

Jött a tatár, jött a török reánk.

Isten csodája, hogy még áll hazánk.

Ott foly Sajó... oly görbén kanyarog,

Mint ember, aki görcsben haldokol;

Ott haldokoltunk, vérünk ott szivá

Az óriási nadály, a mogol,

S holttesteinket fölfalá a láng!

Isten csodája, hogy még áll hazánk.

S ott van Mohács... ott nyomta a királyt

Sárkoporsóba páncéla s lova,

S készűlt számunkra a ledőlt király

Kardjából a rettentő zabola,

Melytől még most is ég és vérzik szánk!...

isten csodája, hogy még áll hazánk.

Mi lesz belőlünk?... ezt én kérdezem,

De mily kevesen gondolnak vele.

Oh nemzetem, magyar nép! éltedet

Mindig csak a jó sorsra bízod-e?

Ne csak istenben bízzunk, mint bizánk;

Emberségünkből álljon fönn hazánk!

Szalkszentmárton, 1846. január

"Nekem a béke, Neked a béke, Nekünk a béke!"

Kedves olvasóim!

Béke...próbáltad már megfogalmazni? Bizony, nehéz...Neked mit jelent a béke? Írj róla határozatlan terjedelemben, s küld el nekem, a gigimartin@citromail.hu e-mail címre. Én kiteszem az írásod a blogomra.

Bazsi írása:

A békesség minden nemzet kultúrájában ugyanazt jelenti, viszont egy nagyon picit el-eltérnek egymástól. Valahol inkább a háború ellentéteként a békekötést, vagy a csendességet, megpihenést, nyugalmat értik alatta. Máshol az egyetértéssel, összhanggal azonostíják. Ami a legérdekesebb, hogy a héber shalom (béke) jelntése viszont az az állapot, amelyben minden a maga helyén van. Egyszóval a minden rendben érzése. Ez a fogalom valamelyest hasonlít a boldogságéra is. Vannak akik azt mondják, akkor lehet megismerni a boldogságot, ha előtte megismerjük a rosszat, valamelyest az élet nehezét, a szenvedést is. Szóval ezek után nevezhetjük a nehéz napok alatt szenvedő ember lelkiállapotát, békétlen állapotnak is. Valóban találó, hiszen ilyen helyzetben az ember pszichéje könnyen idéz elő zavart a környezetében, szeretteinél. Könnyen összeveszhet ilyenkor két házastárs vagy barát. Meghidegülhetnek osztálytársak között is ideiglenesen a kapcsolatok. Ilyenkor az a legjobb megoldás, hogyha a rossz állapotban lévők vagyunk, hogy próbálunk lenyugodni, nem a másikban keresni a hibát, a másikat felelősségre vonni. Ha viszont nem mi vagyunk ezek, hanem egy embertársunkban látjuk ezt, akkor legjobb ha először is empatikusak leszünk és megértjük. Eltürjük a felénk jövő szidalmakat és ez a fajta szociális érzékenység visszaüt mindig. Egyrészt úgy, hogy ha mi kerülünk ilyen állapotba nálunk is ezt fogják csinálni, legtöbbször tudatalatti szinten. Másrészt nem veszünk össze. Persze a béke jelenti a fegyverszünetet is. Európában 68 éve béke van. Illetve bizonyos országokban, így Magyarországon is. Ennek a megbecsülése sehol nem látszik. Az emberek úgy fogják fel az életüket, mint egy borzalmat. A háború borzalmaira hasonlítják néha. Tudniillik, hogy a háborúban az első áldozat az igazságosság, és az emberek azt mondják, hogy most sincs igazság. Ahol nincs igazság ott nincs béke – mondják. Elfelejtik viszont azt, hogy nincs háború. Ha ezt megbecsülnék, mindjárt igazságosabbnak éreznénk az élethelyzetünket. Ha igazságosabbnak érezzük, akkor mással is könnyebb igazságosnak lenni. Ez már a béke felé vezető út. Szerintem eddig egyetlen háborúnak sem volt értelme. Se az első, második világháborúnak, se az ókori, középkori háborúknak. Mindig egy személy önkénye miatt indult meg a háború. Vagy egy eszme tűzzel-vassal való terjesztéséért. A hippik is felszólaltak a békéért, a háború értelmetlenségéért. Az emberi kapcsolatok építését adták megoldásul: ,,Szeretkezz, ne háborúzz”.

Szerintem az emberek között a békét egymás boldogításával lehet erősíteni.