2012. március 17., szombat

Márciusi idill...

Verőfényes napsütés hatja át, a zsúfolásig telt utcákat. "Talpra magyar, hí a haza" Petőfi Nemzeti dala zengett városszerte. Megemlékezések, koszorúzások egész tárházának lehettünk szem és fültanúi az elmúlt napon. Jómagam is csatlakoztam az ünneplő tömeghez. A menet alatt, egy gondolat ütött szöget a fejemben...Míg mi most fáradalmasan baktatunk utcáról utcára, szoborról szoborra, addig Ők, az akkori Magyarok a mi szabadságunkért küzdöttek. 164 éve, Március 15.-én életre kelt a bátorság, a hazafiasság, s félelmet nem ismerve, fiatal lendülettel küzdöttek értünk, Magyarokért. "Föltámadott a tenger, a népek tengere..." Gondoltál-e már arra, hogy azokat a köveket tapossuk, amiket egykoron Petőfi és társai? Azon a lépcsőn járunk-kelünk, amin egykor büszkén szavalta a Nemzeti dalt? Hátborzongató, rémisztő, ám egyben csodás érzés. Igen, én Magyar vagyok, s büszke vagyok rá! A világ egyik legszebb, s legnehezebb nyelvét beszélem. Büszkén gondolok Petőfire, s a márciusi ifjakra. Szívem melegét a déli harangszó tüzesíti, s még külföldön is a vezetéknevemet írom előbbre. Itt élek Európa, s a világ szívében, s ez mélyből fakadó büszkeséggel tölt el. Van múltunk...kimertünk állni, s kiáltani együtt, egymásért. Ők megmutatták, mit jelent magyarnak lenni. Vérbeli magyarnak...Tanúbizonyságot tettek arról, hogy igen, egy csapat fiatal is képes megváltoztatni az ország jövőjét. Kivívtak egy új, szebb jövőt. Mertek nagyot álmodni, s megmutatták, hogy semmi sem lehetetlen. Árnyaik pedig most is felénk integetnek..."Népek Krisztusa: MAGYARORSZÁG!" Kire lelke mélyén felnéz Magyar s külföldi egyaránt...kinek történelme máig a legnagyobb titkokat rejti. Ahol Tatár, Török s még ki tudja miféle népek döntöttek porba mindent. De Ő folyton folyvást újjászületett a semmiből. Feltámadt, s a legvastagabb kőfalakat is ledöntötte. Egy kis ország, hatalmas lelkülettel. Oly sok embernek nyújt hazát, világot. PETŐFI, JÓKAI, SZÉCHENYI, KOSSUTH...oh, ha tudnátok mit alkottatok...Művészek vagytok, s életművészek. Mert akkor, azon a tavaszi napon, immáron 164 esztendeje megmozdult az ország. Egetrengető bátorság, s Magyarság támadt az emberek lelkében, mely keresztre feszítette a politika kegyetlenségét. Kivívták szabadságukat, szabadságunkat..."Föltámadott a tenger, a népek tengere..."


Petőfi Sándor: Isten csodája

Ameddig a történet csillaga
Röpíti a multakba sugarát:
A szem saját kezünkben mindenütt
Saját szivünkre célzó gyilkot lát,
S ez öngyilkos kéz hányszor szálla ránk!...
Isten csodája, hogy még áll hazánk.

Igy hordozunk sok százados sebet,
Keblünk soha be nem gyógyúlhatott;
Mérget kellett mindenkor innia,
Ki sebeinkre önte balzsamot.
Valami rosz szellemtől származánk!
Isten csodája, hogy még áll hazánk.

S míg egymást martuk szennyes koncokért,
Mint a szeméten a silány ebek,
Azt vettük észre csak, hogy ezalatt
Az oroszlánok itt termettenek;
Jött a tatár, jött a török reánk.
Isten csodája, hogy még áll hazánk.

Ott foly Sajó... oly görbén kanyarog,
Mint ember, aki görcsben haldokol;
Ott haldokoltunk, vérünk ott szivá
Az óriási nadály, a mogol,
S holttesteinket fölfalá a láng!
Isten csodája, hogy még áll hazánk.

S ott van Mohács... ott nyomta a királyt
Sárkoporsóba páncéla s lova,
S készűlt számunkra a ledőlt király
Kardjából a rettentő zabola,
Melytől még most is ég és vérzik szánk!...
isten csodája, hogy még áll hazánk.

Mi lesz belőlünk?... ezt én kérdezem,
De mily kevesen gondolnak vele.
Oh nemzetem, magyar nép! éltedet
Mindig csak a jó sorsra bízod-e?
Ne csak istenben bízzunk, mint bizánk;
Emberségünkből álljon fönn hazánk!

Szalkszentmárton, 1846. január



2 megjegyzés: