Szívem rezdülése újabb játékre késztet. A szilárd megrendült alattam, s előidézte a közelmúlt tárházát. Ritmusra lüktet testem, és csak nem akar múlni. Sőt egyre erősebben ver gyermek szívem. E hangra táncolok. Veletek, és nektek először. Torka szakadtából üvölt bennem az igazság: Hiányoztok! Egy gondolta, egy sokat mondó mosloy, egy érintés. Sajnos az élet folyama messzire sodort minket, ám a közös emlékek karöltve suhannak a végtelenbe. Ezekiet a sors nem tudja zátonyra futtatni. Örökké élni fognak, ha máshol nem, legalább gyermek lelkünkben. Csak állok a sivár utcákon, s nem értek semmit. Megvalósultam. Gyermeteg álmaimat látom sorra valóra válni, s megélem őket nap mint nap. Álmom veletek indult. A négy év során megismertük egymást, de ami ennél sokkal fontosabb: megismertük önmagunkat! Álmok fejlődtek bennünk, akár magzat a méhbe. Reményeim szerint most ti mindnyájan e nagyra nőtt, kifejlett álmaitokat élitek. Szemeimben fénylő cseppek...kifakadnak, s patak módjára sodorja elém a szebbnél szebb emlékeket. A régi iskolát, a tantermünket, tanárainkat, társainkat. Felvillan pár rémkép, ami belecsúfított a rózsaszín álomba, ám ezt feledteti a sok megélt csoda. Akiket az évek során megsebeztem, megvetettem, most rettentően hiányzik. Ledöntenék lelkemmel minden falat, csak hogy annyit suttogjak fülébe: bocsánat! Sajnos a mai világban sokszor nincs időnk, vagy nem merjük kimondani ezt az egyszerűnek tűnő szót: Bocsánat! Gombóc gyúródik torkomban, e sorok írása közben. Sorra nézem a volt társaimat...Egytől egyig fantasztikusak vagytok, őszinték és tiszták. Mindannyiunk lelkében ott járja élete táncát egy szerény, ám ragyogó szikra, ami egyszer talán lobogó indiántűzként fog lobogni lelkünkben. Angyalok hírnökei...nem vagytok rosszak. Senki sem rossz, csak mindenki más. Ha pedig ebbe mélyen belegondolunk, érezhetjük, hogy ez fantasztikus. Itt élünk gyarló ember módjára hét milliárdan Földünkön, és minden ember más...Mindenkiben ott él a kis szikra, amitől ő ragyog. "Gyémánt, mely látóra vakít!" Ha pedig ez az érzet pusztulásnak indul elmédben, csak nézz fel a végtelen kékségbe. Keress egy csillagot a fellegvárban, amiről rendületlen hiszed, hogy a tiéd, és érted ragyog. Talán nem a legnagyobb, nem a legfényesebb, de a tiéd! Becsüld meg, őrizd meg, tiszteld. Ez a csillag számomra, a 24 emberből álló közösség volt. Élete rövid, csupán négy év volt. Földre hullt, fénye elhalványult, ám nem hunyt ki. Sohasem fog. Lelkünkben ragyog az öröknek. Mert ez a csillag voltatok Ti, voltunk Mi! Köszönöm életeteket!
/Az emlékek tárházának egyik jeles darabja: Ballagás/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése