Amint az álmaimban...1. rész

Szép estét. Régi vágyam egy önálló történetet írni...Vicces dolog emberek életét irányítani. Hát itt az idő, újabb álmot valóra váltani...


Hasad már a hajnal. A nap lassan, fényesen kacsingat a panelóriások alkotta Kaposvár felett. Az elektromoskakukk is elüti a fél hetet. Karcos, már-már fülsiketítő hangja egy másodperc alatt kizökkenti Kristófot az álmok folyamából. Gyermekkorából rámaradt, oroszlánkirály mintázattal ellátott párnája alá menekül, ám ezt a hangot még az alattuk lakók is hallják, akkor ő mit ér egy párnával a fején? Reggeltől betépett álommanó módjára elüget az óráig, majd jó nagyot csap rá...Na jó, valójában csak egy kis pöcköt mozdított el. Laza függősége következtében, meg nyomja a csak "lapostopnak" nevezett masinán az "on" gombot...ám mire felcsendült a képernyő üdvözlő hangja, addigra Kristóf már az ágyban találta magát. Kidőlt...most, hogy közeleg a hétnek vége, egyre nehezebben és nehezebben bírja az ember. Pedig rá még nehéz nap vár...Történelem témazáró dolgozat, Ókori Hellász, táncpróba és a többi, és a többi. Cudar egy napnak néz elébe az ifjú. A mókuskerékbe való beszállás előtt azonban, még álmodik, egy másik világban. Mindez szép és jó, de nem 7:20-kor. 30 perc múlva kezdődik a tanítás. Szerencséjére váljék, hogy közel van az iskola. Fogmosás, ágybevetés, öltözködés és hasonló jóságok. A rohanó kölök az előző napon sikerek közepette az iskolában hagyta minden holmiját. Konkrétan a táskáját és a zöld pulóverjét. Kénytelen szerencsétlen egy másik, régen használt táskába pakolni. Mert ugye a tanszereit sem képes elpakolni esténként. Kristóf hanyag, feledékeny, talán kissé felületes, ám lélekben csodálatos tinédzser, ember. Friss és üde...de nem 7:35-kor, mikor már az iskolában kéne lennie. A nagy rohanás közepette a reggeli is kimegy a fejéből. Ejj, ejj...éhgyomorral iskolába menni...Hát szabad ilyet?! Kristóf rohan...Elsuhan mellette az ébredő tavasz, a rügyező fák, bokrok. Szűk látóterébe csak az iskolába vezető út fér bele. Beér az iskolába. A portán üldögélő idős nénike rá se legyint a kölökre. Megszokta ő már ezt, kitudja mióta trónol abban a székben. Talán haza se megy. Ott tengeti szerény életét, azon a kopott, vászonnal vont széken. Na, és ha a reggel nem lett volna még elég, Kristóf szembesül a ténnyel: Nincs kész a matematikaleckéje. Bizony, bizony...már négy apró strigulája van. Az ötödik vonzza magával a karót. Az épület zeng a gyerekzsivajtól. Ám Kristóf csak másol serényen. Nő az adrenalin, Anna néni cipője egyre hangosabban kopog a folyosón. Nyilvánvalóan közeledik...Az ajtó becsapódik, s hangja hidegrázásként fut végig Kristóf hátán.
-Jó reggelt ifjúság! Jó reggelt!
A tanárnő hangja kettéhasította a gyerekzsivajt. Csend lett.
-Jó reggelt Tanárnő! -Hangzott a válasz e 9.b osztályba járók szájából. Dallamosabb volt e mondat, bármely Mozart szimfóniánál. Már-már fel sem tűnik a tanárnőnek. Ő is tudatában áll annak, hogy ez egy dráma-ének tagozatos osztály. Az óra hátralévő részében a Thálesz tétel rejtelmeit vitattuk. Felettébb izgalmas volt...Majd óra, órát követett. Irodalom, földrajz, majd egy kemény történelem témazáró. Kristóf nem tanult...megint nem tanult. Konkrétan felépített szerény elméjében egy teljesen új politikai rendszert. Most kíváncsian várja, hogy mindezt a történelem tanárnő, hogy értékeli. A többi óra könnyed lazasággal telt: tánc, illetve két drámaóra. Kristóf szereti a táncot s a drámát. Szeretne színész lenni...vagy újságíró, vagy riporter, vagy műsorvezető..."messze még a jövő"-ezt sokszor emlegeti. Na, de vajon mit hoz a délután? Egy gyors ebéd a menzán, s már mehet is haza a "kisdiák". Nincs is annál üdítőbb hang, mint ahogy pittyeg a bejárati ajtó. Ilyenkor Kristófon már úrrá lesz a láz...Zsong a feje, s csak egy valakire mer és tud gondolni. Felbattyog a 8. emeletre, mert a lift éppen nem működik... A géphez ül. Meredten nézi a villódzó képernyőt, bejelentkezik, s örömmel veszi tudomásul, hogy egy ismeretlen ismerős éppen online, azaz elérhető. Eluralkodik a gyönyör, s betölt testet, lelket. Pedig Kristófnak nehéz...nagyon nehéz. Cipelni egy titkot, egy sorsot, egy életet. S nem tudja, nem tudhatja senki. Csak Ő. Gyilkos titka lassan hurkot köt nyakára. Szenved. Nem látja a jövőt, a titok alkotta erdő bújtatja. S minderről nyíltan csak Vele beszélhet. Egy "barát", egy szere...vagy talán nem...vagy igen...Messze van, s a távolság mérge lappang testben, lélekben. 
Csak úgy repül az idő...11 óra van. Kristófnak lassan le kéne feküdnie... Anyukája Zsuzsa is már kopog neki az előtérből. Ez állandósult jelzés arról: "Sürgősen feküdjél le, mert különben mérges leszek!" Hát nincs mit tenni. Érzékeny búcsút vesz szerel...-től, gyorsan "pacsál" egyet, ahogy Ő mondaná, megvacsorázik, majd csendben nyugovóra tér. Reméli holnapra kialudja a titkot, s már nem lesz több hazugság a világ felé. Álmok, melyek majd egyszer valóra válnak. S majd egykor, egy fényes napon kézen fogva fog sétálni a "barátjával", a szere...vagy talán nem...vagy igen...

Márciusi idill...

Verőfényes napsütés hatja át, a zsúfolásig telt utcákat. "Talpra magyar, hí a haza" Petőfi Nemzeti dala zengett városszerte. Megemlékezések, koszorúzások egész tárházának lehettünk szem és fültanúi az elmúlt napon. Jómagam is csatlakoztam az ünneplő tömeghez. A menet alatt, egy gondolat ütött szöget a fejemben...Míg mi most fáradalmasan baktatunk utcáról utcára, szoborról szoborra, addig Ők, az akkori Magyarok a mi szabadságunkért küzdöttek. 164 éve, Március 15.-én életre kelt a bátorság, a hazafiasság, s félelmet nem ismerve, fiatal lendülettel küzdöttek értünk, Magyarokért. "Föltámadott a tenger, a népek tengere..." Gondoltál-e már arra, hogy azokat a köveket tapossuk, amiket egykoron Petőfi és társai? Azon a lépcsőn járunk-kelünk, amin egykor büszkén szavalta a Nemzeti dalt? Hátborzongató, rémisztő, ám egyben csodás érzés. Igen, én Magyar vagyok, s büszke vagyok rá! A világ egyik legszebb, s legnehezebb nyelvét beszélem. Büszkén gondolok Petőfire, s a márciusi ifjakra. Szívem melegét a déli harangszó tüzesíti, s még külföldön is a vezetéknevemet írom előbbre. Itt élek Európa, s a világ szívében, s ez mélyből fakadó büszkeséggel tölt el. Van múltunk...kimertünk állni, s kiáltani együtt, egymásért. Ők megmutatták, mit jelent magyarnak lenni. Vérbeli magyarnak...Tanúbizonyságot tettek arról, hogy igen, egy csapat fiatal is képes megváltoztatni az ország jövőjét. Kivívtak egy új, szebb jövőt. Mertek nagyot álmodni, s megmutatták, hogy semmi sem lehetetlen. Árnyaik pedig most is felénk integetnek..."Népek Krisztusa: MAGYARORSZÁG!" Kire lelke mélyén felnéz Magyar s külföldi egyaránt...kinek történelme máig a legnagyobb titkokat rejti. Ahol Tatár, Török s még ki tudja miféle népek döntöttek porba mindent. De Ő folyton folyvást újjászületett a semmiből. Feltámadt, s a legvastagabb kőfalakat is ledöntötte. Egy kis ország, hatalmas lelkülettel. Oly sok embernek nyújt hazát, világot. PETŐFI, JÓKAI, SZÉCHENYI, KOSSUTH...oh, ha tudnátok mit alkottatok...Művészek vagytok, s életművészek. Mert akkor, azon a tavaszi napon, immáron 164 esztendeje megmozdult az ország. Egetrengető bátorság, s Magyarság támadt az emberek lelkében, mely keresztre feszítette a politika kegyetlenségét. Kivívták szabadságukat, szabadságunkat..."Föltámadott a tenger, a népek tengere..."

Petőfi Sándor: Isten csodája

Ameddig a történet csillaga

Röpíti a multakba sugarát:

A szem saját kezünkben mindenütt

Saját szivünkre célzó gyilkot lát,

S ez öngyilkos kéz hányszor szálla ránk!...

Isten csodája, hogy még áll hazánk.

Igy hordozunk sok százados sebet,

Keblünk soha be nem gyógyúlhatott;

Mérget kellett mindenkor innia,

Ki sebeinkre önte balzsamot.

Valami rosz szellemtől származánk!

Isten csodája, hogy még áll hazánk.

S míg egymást martuk szennyes koncokért,

Mint a szeméten a silány ebek,

Azt vettük észre csak, hogy ezalatt

Az oroszlánok itt termettenek;

Jött a tatár, jött a török reánk.

Isten csodája, hogy még áll hazánk.

Ott foly Sajó... oly görbén kanyarog,

Mint ember, aki görcsben haldokol;

Ott haldokoltunk, vérünk ott szivá

Az óriási nadály, a mogol,

S holttesteinket fölfalá a láng!

Isten csodája, hogy még áll hazánk.

S ott van Mohács... ott nyomta a királyt

Sárkoporsóba páncéla s lova,

S készűlt számunkra a ledőlt király

Kardjából a rettentő zabola,

Melytől még most is ég és vérzik szánk!...

isten csodája, hogy még áll hazánk.

Mi lesz belőlünk?... ezt én kérdezem,

De mily kevesen gondolnak vele.

Oh nemzetem, magyar nép! éltedet

Mindig csak a jó sorsra bízod-e?

Ne csak istenben bízzunk, mint bizánk;

Emberségünkből álljon fönn hazánk!

Szalkszentmárton, 1846. január

"Nekem a béke, Neked a béke, Nekünk a béke!"

Kedves olvasóim!

Béke...próbáltad már megfogalmazni? Bizony, nehéz...Neked mit jelent a béke? Írj róla határozatlan terjedelemben, s küld el nekem, a gigimartin@citromail.hu e-mail címre. Én kiteszem az írásod a blogomra.

Bazsi írása:

A békesség minden nemzet kultúrájában ugyanazt jelenti, viszont egy nagyon picit el-eltérnek egymástól. Valahol inkább a háború ellentéteként a békekötést, vagy a csendességet, megpihenést, nyugalmat értik alatta. Máshol az egyetértéssel, összhanggal azonostíják. Ami a legérdekesebb, hogy a héber shalom (béke) jelntése viszont az az állapot, amelyben minden a maga helyén van. Egyszóval a minden rendben érzése. Ez a fogalom valamelyest hasonlít a boldogságéra is. Vannak akik azt mondják, akkor lehet megismerni a boldogságot, ha előtte megismerjük a rosszat, valamelyest az élet nehezét, a szenvedést is. Szóval ezek után nevezhetjük a nehéz napok alatt szenvedő ember lelkiállapotát, békétlen állapotnak is. Valóban találó, hiszen ilyen helyzetben az ember pszichéje könnyen idéz elő zavart a környezetében, szeretteinél. Könnyen összeveszhet ilyenkor két házastárs vagy barát. Meghidegülhetnek osztálytársak között is ideiglenesen a kapcsolatok. Ilyenkor az a legjobb megoldás, hogyha a rossz állapotban lévők vagyunk, hogy próbálunk lenyugodni, nem a másikban keresni a hibát, a másikat felelősségre vonni. Ha viszont nem mi vagyunk ezek, hanem egy embertársunkban látjuk ezt, akkor legjobb ha először is empatikusak leszünk és megértjük. Eltürjük a felénk jövő szidalmakat és ez a fajta szociális érzékenység visszaüt mindig. Egyrészt úgy, hogy ha mi kerülünk ilyen állapotba nálunk is ezt fogják csinálni, legtöbbször tudatalatti szinten. Másrészt nem veszünk össze. Persze a béke jelenti a fegyverszünetet is. Európában 68 éve béke van. Illetve bizonyos országokban, így Magyarországon is. Ennek a megbecsülése sehol nem látszik. Az emberek úgy fogják fel az életüket, mint egy borzalmat. A háború borzalmaira hasonlítják néha. Tudniillik, hogy a háborúban az első áldozat az igazságosság, és az emberek azt mondják, hogy most sincs igazság. Ahol nincs igazság ott nincs béke – mondják. Elfelejtik viszont azt, hogy nincs háború. Ha ezt megbecsülnék, mindjárt igazságosabbnak éreznénk az élethelyzetünket. Ha igazságosabbnak érezzük, akkor mással is könnyebb igazságosnak lenni. Ez már a béke felé vezető út. Szerintem eddig egyetlen háborúnak sem volt értelme. Se az első, második világháborúnak, se az ókori, középkori háborúknak. Mindig egy személy önkénye miatt indult meg a háború. Vagy egy eszme tűzzel-vassal való terjesztéséért. A hippik is felszólaltak a békéért, a háború értelmetlenségéért. Az emberi kapcsolatok építését adták megoldásul: ,,Szeretkezz, ne háborúzz”.

Szerintem az emberek között a békét egymás boldogításával lehet erősíteni.

"Zsidó, Muszlim vagy Keresztény: mindenek felett ember!"

Újabb színházi kalandom ezúttal Budapesten a Nemzeti Színház Gobbi Hilda színpadán volt, szó szerint annak sakktábláján. Igen, a díszlet egy sakkjátszmában elevenedett meg. Porba tiport gyalogság, pór nép, fellegvárban élősködő király. Ám ami szembetűnő volt, az az, hogy a táblán három szín játszott: fekete, fehér és szokatlan módon a szürke. Egy gondolat ugrott be, bár bevallom, kissé utána olvastam a darabnak. Három főszereplő lesz, közülük kettő teljesen ellentétes tulajdonságokkal van felruházva (fekete-fehér), és a harmadik, akiben megvan minden, ami a másik kettőben is (szürke). Végtére is nem így lett...A darabot megelőzte egy közel egy órás beszélgetés, ahol többek közt a díszlet jelentését firtattuk. Végül is egy hangúan igent mondtunk arra, hogy az alá-fölérendeltség fogja jellemezni a darabot. Egy örök játék, egy véget nem érő harc, melynek tétje hatalmas. A Náthán gyermekei Lessing: A bölcs Náthán c. művének újjászületése. Egy XXI. századi mese, ami a vallási toleranciára és a egymás véleményének tiszteletben tartására hívja fel a figyelmet. Ulrich Hub darabját 2009-ben, Németországban az évad legjobb gyermek- és ifjúsági darabjának kiáltották ki.
A III. keresztes hadjárat idejében vagyunk. Jeruzsálemben éppen fegyverszünet volt akkor. Ekkor érkezik haza a zsidó Náthán, a darab címszereplője, egy üzleti útról. Az idős zsidót Kulka János alakította. Ekkor szembesül vele, hogy lányát, Rechát egy keresztes lovag, Kurt mentette meg a haláltól. Nem volt tisztában azzal, hogy zsidó lányt mentett meg...Recha szerepében Martinovics Dorinát, Kurt szerepében pedig Földi Ádámot láthattuk. Lovagunk maga is másnak köszönheti életét. Őt a muszlim uralkodó, Szaladin mentette meg: egyedül neki kegyelmezett a húsz fogoly közül, mert eltűnt öccsére emlékeztette. Náthán végül is beszél Kurttal, s meghívja hozzájuk, de kizárólagosan azért, hogy lánya köszönetet mondhasson. Szaladinnak mindeközben pénzügyi gondjai támadnak, ezért magához hívatja Náthánt, próbára téve a bölcsességét. Ekkor hangzik el Náthán szájából az eredeti történet: "Élt még régen a Közel-Keleten egy idős, bölcs ember. Neki volt egy gyűrűje, aminek viselője különleges képességekre tehetett szert. Ezt a gyűrűt ő is apjától örökölte. Ám az idős ember döntése nem volt olyan könnyű. Három gyermeke volt, s mindhármat egyenlő módon szerette. Halála előtt ötvöshöz vitte a gyűrűt, s kettő, megszólalásig az eredetihez hasonlító gyűrűt készíttetett. Már maga sem tudta, hogy melyik melyik. Fiait egyesével hívatta halálos ágyához, s adta át nekik a gyűrűt...talán sohasem derült ki, hogy melyik az eredeti, de mindenki boldog volt, és megfért egymás mellett a három gyűrű, a három vallás." Ugyanis a történet szerint a három gyűrű, a három monoteista vallást jelöli. A Zsidót, a Muszlimot és a Keresztényt. Szaladin barátságra ösztönzi a bölcs Náthánt, aki bármiféle kérés nélkül, kölcsönt ajánl neki. Recha és Kurt addig-addig tagadják meg egymást, és önmagukat, míg nem ráébrednek: szeretik egymást. Kurt rögtön fel is ajánlja neki, hogy tartson vele, s tapossák együtt az élet rögös útját. Ezt Náthán mélyen ellenzi. Nem is csoda, hiszen ekkor jön egy újabb csavar a történetben. Kurt megtudja, hogy Recha keresztény szülők lánya, s hogy Náthán csak nevelőapja. Az információt akarva akaratlanul elmondja Szaladinnak és a püspöknek, akik egyből kerestetni kezdik Náthánt. A darab valójában itt félbeszakadt...A végén a három "ellenfelet" láthattuk egymás mellett...bár volt lökdösődés, de talán kissé megvilágosodtak afelől, hogy lehetnek egyenértékűek, attól függetlenül, hogy nem tudják melyik az igaz vallás. Mindenki higgyen magának s magában!
Az első dolog, ami eszembe jutott a darabról az az, hogy egy hatalmas rendezői, írói megvalósulásnak lehettünk szem, és fültanúi, sőt résztvevői...Tulajdonképpen az Úr, Isten volt Náthán, akinek három gyermeke a három ellentmondásos vallás. Ők játszották az életüket végigkísérő sakkjátszmát. Majd a végére részben megtisztulnak. Ez a szál itt tulajdonképpen el is lett varrva. Ami azonban mindenkiben mély nyomot s rengeteg kérdést hagyott, az Recha és Kurt szerelmi szála. Menjen vagy maradjon? Ezt vitattunk a darabot követő drámafoglalkozáson, ahol a színészekkel együtt próbáltuk továbbgondolni a darabot. Vajon elengedi Náthán a nevelt lányát, egy kereszténnyel? Megbékél, s boldogan élnek? Vagy az apa nem tagadja meg a vallását egy gyermekszerelem miatt? Ki a fontosabb: a vallás, vagy a nevelt lánya? Vagy talán Kurt enged, s Jeruzsálemben marad, annak ellenére, hogy a korábbiakban "élhetetlennek" nevezte a várost? Hogy dönt Recha? Szívére vagy eszére hallgat? Kérdések egész hada áradt felénk. Nem tudtunk pontot tenni a történet végére. A gondok újabb gondokat szültek. A legésszerűbbnek az tűnt, ha elindulunk egy szálon, felrúgva azzal a többit. Ám erre már sajnos nem futotta az időnkből...Nekem talán az segített volna, ha ott, akkor még jobban kidolgozzuk a szereplőket, vagy még több tulajdonságot ruházunk rájuk, amikből aztán következtethetünk a döntéseikre, válaszaikra. Szívből sajnáltam, hogy erre nem került sor, de vigasztalt az, hogy hazafelé a buszon felvetődött egy olyan ötlet, hogy az iskolában egyik délután a drámatagozat keretei közt befejezhetnénk a darabot. Hiányoltam a magunk részéről azt, hogy visszatérjünk a darab előtt lefolytatott beszélgetésre. Hová jutottak, mivé fejlődtek az első benyomások, az első gondolatok? Én személy szerint arra ébredtem rá, hogy ma az egész világ ezt a sakkjátszmát játssza. Egyeseknek nagyobb a tét, mások pedig a hétköznapok cifrábbnál cifrább kérdéseit vitatják. A lényeg, hogy igazság sosincs. Talán képtelenek vagyunk felfogni azt, hogy a másik véleménye sem rossz, csak más, mint a miénk. Ez pedig csodálatos. Itt élünk hétmilliárdan, s mindenki más, nincs kettő ugyanolyan ember.
Amikért még odáig voltam, azok a szerepek és a szereplők azonosítása. Hatalmas karakterek voltak. A püspököt alakító Hollósi Frigyes, és Sinkó László, akit Szaladin szultán szerepében láthattunk, különösen tetszett. Bombaként robbant egy-egy mondatuk is a darabban. Fergetegesek voltak...De ne feledkezzünk meg egy lényeges szereplőről sem. A zenészről. Halas Dóra nem, hogy csak emelte a darab színvonalát, de elbűvölt, magával ragadott a zenéje, amit kizárólag emberi hangokból rakott össze. Nekem sok dolog megértésében segített. A darab elején, az égő házat is ő "zenésítette" meg. Lehunytam szemeim, s a pattogó tüzet láttam magam előtt. Hihetetlenül élethű volt. Sok esetben alátámasztotta és megerősítette a színpadi történéseket..
A darabot Gigor Attila rendezte. Az előadás 12-16 éves kor között ajánlott. Ezt én így nem írnám alá. Szerintem egy felnőttnek ugyanúgy előnyére lenne a darab megtekintése, mint egy tizenévesnek. Harcolnak ők is, mi is. Egymással, és jó esetben egymásért. Legyen az Zsidó, Muszlim vagy Keresztény- emberek vagyunk! Részei egy globális társadalomnak. Meg kell tanulnunk minimum elviselni egymást. Hiszen senki sem rossz, csak mindenki más....

"Színház az egész világ..."

"Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő. Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár életében!" /William Shakespeare/

Sokszor elgondolkodom, hogy vajon színházat csinálni jobb, vagy nézni azt. Mindig ugyanoda lyukadok ki...Ha  részt veszek egy darab elkészítésében akkor bánom, hogy nem láthatom. Ha pedig kívülről nézem, nagyon érdekelnek a belső munkálatok. Most az előbbivel találkoztam ismét. Egy "amatőr" társulattal a Hair c. musicalt mutattuk be vasárnap.

/plakát/

A fények kihunynak a nézőtéren, a közönség elcsendesül. Felcsendül a Vízöntő. Látom a fényt, ahogy megy szét a függöny. Hátamon futkos a hideg...Emlékszem, egy őszi napon hazafelé indultam próbáról. Épp akkor hallottam az hétvégi első Hair próbáról. Az ajtón kifele menet szembekerültem a társulat egyik koreográfusával. Diszkrét célzásokkal megkérdeztem, hogy nekem arra be kell-e jönnöm. Ő azt válaszolta: "Benne akarsz lenni, vagy nem?!" Persze, hogy minden gondolkodás nélkül igent mondtam. Minden így kezdődött. Majd próba, próbát követett.

/próba/

Éjszakába nyúló táncpróbák, őrült főpróbahét, de ezért a varázsért megérte a sok fáradtság. Az a mértéktelen felszabadultság amit éreztem a darab közben...hihetetlen, képtelen vagyok szavakba burkolni. A lángoló szemek, mikor katonaként várjuk a biztos halált. Nem megjátszottuk, hanem megéltük. Szeretett koreográfusunk szavaival élve. "Add át magad és megtörténik!" És megtörtént..."Ébredj napfény! Keltsd őket álmukból! Örök álmukból!" Szól a darab végén a dal, melyre halálba szálló katonák indulnak harcba. A nézőtéren könnyező, rezzenéstelen arcok hada. Jómagam is könnyekkel vívtam csatát. Mennyi-mennyi arc egy darabon belül-csodálkozok rá itthon az ágyban fekve. Másfél óra alatt lehettem önfeledt hippi, nemes bálozó, önfeláldozó katona. Hihetetlen érzés. De talán, ami legjobban áthatott, az a hippi szerepe volt. Komolyan, tisztelem, becsülöm őket. Igen keveset dolgoztak, épp hogy megtudjanak élni, drogoztak, szívták a jóságokat, nem volt szinte semmijük, csak egymásnak voltak, egymásnak éltek. De boldogok voltak. Elegek voltak egymásnak. Mi itt vagyunk, papírfecnikért utazhatunk a Holdra, boldogok lehetnénk, de nem vagyunk...MIÉRT? Elgondolkodtató...Mindenesetre elbűvölő este, előadás volt. Kissé félek a folytatástól. Lesz-e ekkora erő benne? Lenyűgöz e majd ennyire? Robban-e majd ekkorát?  Ez a jövő zenéje. Apropó zenék...mesések. Sokak véleménye ellenére szerintem, felérnek az eredeti dalokkal. A "Nem vagy!" c. dal egyenesen eget rengető magyarul. Továbbá  a "Vízöntő", ami egy dalban leírja a hippivilágot, az ő életüket. Varázslatos...Mikor drogos állapotban a félhomályban s a füstben hánykolódunk, élvezzük az életet. Sorolhatnám az összes számot, de nem teszem. NÉZD/NÉZZE MEG! Csak ajánlani tudom mindenkinek. Bár inkább a kissé érettebb, komolyabb embereknek.

Téli sütöde, kókusszal az élen

Cudar egy idő van odakint...tombol a tél. Reggel ismételten a szél visító hangjára ébredtem. Mintha a pokol lakóinak hívását hallottam volna. Beleremeg a lakótömb. A hó már lassan olvadásnak indult, haldoklik, ám maga mögött hagyja a végtelen latyakot, amit még a monstrum hótoló sem takarít el. Összegezve: Fúj a szél, sétálni nem tudok, kiszárad a bőröm, nem egészséges...továbbá tiszta latyak az egész környék, újabb tényező, ami meggátolja a sétámat. Origami. Ehhez ihlet, és kedv kell. Ez most nincs meg, így nem érdemes munkálkodni, mert ronda lesz az eredmény. Papírt pazarlok, amit pénzért veszek...ez is kilőve. Ki megyek a konyhába, s a sütő mereszti rám szemeit. Ellenállhatatlan. Mintha azt suttogná fülembe: Süss! Süss! No egye fene...rittyentsünk valamit. Kérdés, hogy mit? A hidegre, s a télre való tekintettel gondoltam valami egyszerű, de nagyszerű kókuszos sütire. Azt itthon mindenki szereti. És ha már úgyis vasárnap van, miért ne osztozhatnék anyuval a vasárnapi családi ebéd összerakásában? Övé a leves, főétel, enyém a desszert. Különösen kell figyelnem, ugyanis neki névnapja van. Ez épp jó ajándék lesz neki. Az erős töltött paprika után, jól fog esni egy könnyed sütemény. Te is kedvet kaptál? Na ugye...akkor ne itt ülj a gép előtt, hanem irány a konyha. Én még segítek is neked, s ide varázsolok pár csodás kókuszos receptet.

Kókuszos szelet 

Hozzávalók:

Tésztához:

• 30 dkg liszt
• 2 ek kakaópor
• 12 dkg cukor
• 1 cs sütőpor
• 15 dkg margarin
• 1 db tojás

Fehér krémhez:

• 6 tojásfehérje
• 12 dkg cukor
• 25 dkg kókuszreszelék

Elkészítés:

A tésztához előbb a vajat morzsoljuk el a liszttel, majd a többi hozzávalóval összegyúrjuk. Míg felverjük a tojásfehérjét a cukorral és hozzákeverjük a kókuszt, a tésztát hűtőbe tesszük. Ezután két részre osztjuk, egyik felét kinyújtjuk, sütőpapírral bélelt tepsibe terítjük, majd elegyengetjük rajta a tojásfehérjés krémet.
Kinyújtjuk a másik felét is, és rátesszük a fehér krém tetejére. Előmelegített sütőben megsütjük. Míg sül, megfőzhetjük a sárga krémet. A tejet feltesszük melegedni, a tojássárgákat elkeverjük a liszttel és kevés (2 merőkanálnyi) meleg (nem forró) tejjel, majd a tűzhelyen lévő (szintén nem forró) tejhez adjuk. Folyamatos keverés mellett sűrű krémet főzünk belőle. Ezután hagyjuk kihűlni, eközben néha megkeverjük, hogy ne bőrösödjön a teteje. A margarint pedig kivesszük a hűtőből (mert fontos, hogy a krém és a margarin ugyanolyan hőmérsékletű legyen!). Ha kihűlt a krém, a margarint kikeverjük a cukorral, vaníliás cukorral, majd a krémmel homogén masszává vegyítjük, és a kihűlt tésztás réteg tetejére terítjük. A csokoládét gőz felett felolvasztjuk, és óvatosan elterítjük a sütemény tetején, majd megszúrjuk kókuszreszelékkel. Egy éjszakára hűtőbe tesszük, másnap szeleteljük.

sütési hőfok: 200°C

sütési mód: alul-felül sütés
tepsi mérete: 20x30 cm

______________________________________________________________________

Tíz perces update kókuszkocka 

Hozzávalók:

Tésztához:

• 2 tojás 
• 8 ek aprószemű zabpehely
• 6-8 ek tej
• 2 mk sütőpor
• édesítőszer ízlés szerint (én kb 10-12 szem tabit oldok fel 1 ek vízben, úgy keverem a tésztához)
• esetleg 1 ek natúr kakaópor

Öntethez:

• 3-4 dkg vaj / Rama

Elkészítés:

A "tésztát" mikróban készítjük el. Ehhez veszünk egy lapos, szögletes jégkrémesdobozt (pl 0,5 l krémkönnyű.) Ebben összekeverjük a tészta hozzávalóit. Tej annyi kell hozzá, hogy kb piskótatészta állagú legyen, de ne híg. A mikróban kb 700 W-on 3-4 percig "sütjük". Addig felolvasztjuk a vajat kis lángon, hozzákeverjük a kakaót, az édesítőt, és annyi kanál tejet, hogy kb tejszín állagú legyen, összefőzzük.
Ha kész a tészta, borítsuk ki egy tányérra, ha még maszatos-lágy az alja, akkor még tegyük vissza kicsit a mikróba. Vágjuk fel kis kockákra, villával beleforgatjuk a szószba, majd a kókuszba.

____________________________________________________________________

Ezeket én mindenáron kipróbálom. Ha pedig többre, és másra vágysz, akkor látogass el ide! Itt rengeteg, finomabbnál finomabb kókuszos sütirecepteket találsz. Sok sikert. Kellemes időtöltést!

Félmaraton, egy önkéntes szemével

Február 5.-én fergeteges élményben lehetett részem...de kezdjük az elején. Létezik Kaposváron egy Compass névre hallgató ifjúsági önkéntes egyesület, melynek célja többek közt a pályaválasztás segítése, az önkéntes munkavégzés, és a fiatalok elkallódásának megelőzése. Régebben is hallottam róluk, ám most kínálta magát konkrétan a lehetőség. Én persze egyből igent mondtam, majd meg is kaptam az első feladatot, iskolám közvetítésével. Interjút kellett készítenem egy futóverseny résztvevőivel. Íme az eredmény:

Dacolva a hideggel, körülbelül 200 fő állt rajthoz, a 2. Kaposvár dombjai farsangi félmaraton névre hallgató futóversenyen. Ez az év első efféle megmérettetése. Legyőzték a hó által állított akadályokat, s büszkén futottak fel s le öt dombra, majd szaladtak át a célkapun, a vállalkozó szellemű emberek. Sokan önmagukkal harcoltak, mások viszont a győzelemért voltak jelen. Néhány futót kérdeztem a futásról.

-40 éves kor felett már bizony nehéz elköteleznie magát az embernek, bármilyen sportról is legyen szó. Hát még ha ez a sport épp a futás. Ami valljuk be nem túl izgalmas...bár egy kis zenével a fülben, fel lehet dobni. Családommal egyre többen, s egyre többet futottunk. Amikor csak időnk engedi. Eleinte csupán a súlyfelesleg leadása volt a cél. Ám nem ment ez olyan könnyen. Ezt fokozatosan kell tanulnia a szervezetnek is. Először mindössze pár lépést tettem, de nem adtam fel. Természetesen sikerült lefogynom, ma már pedig puszta szórakozás. De mindig előttem van a cél: a maraton. Férjem többször teljesítette már a távot. Ez büszkeséggel tölt el..."

-Ki meri azt mondani, hogy a futás nem extrém sport? De még mennyire, hogy az. Mínusz tíz fokban, hóban, fagyban felfutni hét dombra. Mi ez, ha nem őrültség? Nálunk ez már csak a végtelen fanatizmus. A világ végére is elmennék a férjemmel egy jó kis futóversenyre. Mindig igyekszünk ott lenni mindenhol, pedig mi sem vagyunk már fiatalok…De ettől függetlenül hajt a versenyláz, s a győzelem nemes tudata...

Nincs rendezvény Compass nélkül…

Mi önkéntesek tudomást sem vettünk a hidegről, sőt akadályt nem ismerve sürögtünk-forogtunk, végeztük a munkánkat. Ki-ki teát főzött, mások banánt, szőlőcukrot, illetve vizet osztogattak a futóknak.
Így nyilatkoztak: 

- Egy frissítő állomásra helyeztek ki. Banánt, illetve vizet kellett osztanom a megfáradt futóknak. Ők a csillagokat is lehozták volna nekem ezért az égről. Nagyon hálásak voltak. Pár emberrel jót beszélgettem. Ketten voltunk egy állomáson. Társammal rögtön szót értettem, s elkezdtük egy mély barátság kiépítését. Nem igen végeztem még önkéntes munkát, de most egyenesen szerelmes lettem belé. Ez előtt nem értettem a lényegét, s talán kicsit unalmasnak, s hasztalannak találtam. Azonban rá jöttem, hogy ha a mérleg másik serpenyőjébe belehelyezzük a rendezvény által nyújtott nevetéseket, jóságokat akkor máris efelé billen a mérleg. Csodálatos, hasznos napot tudhatunk magunk mögött…

-„Legalább nem ülök otthon a gép előtt” Ha pedig ezzel még segítek is valakik nem, hát miért ne? És nem bántam meg...sőt. Fantasztikus, jó buli volt. Én szintén egy frissítő állomáson osztogattam az ételt, italt a futóknak. Kiemelném a hazafelé utat. Hatalmas hógolyózással ünnepeltük a futóverseny sikerét. Jó buli volt, szívesen segítek embereken máskor is…

A tömegben feltűnt pár ismerős arc. A kaposvári Csiky Gergely színházból 14 dolgozó, színész s gyermeke, világosító, segédrendező, művészeti vezető, takarító gyűrte maga alá a versenyt. Grisnik Petra és Serf Rebeka magukkal vitték négylábú barátaikat is a versenyre, Csipát és Szimatot. Kalmár Tamás két gyermekével együtt futott. A zord időjárás őt sem zavarta. A verseny fáradalmait este a termálfürdőben piheni ki a művész úr, ám előtte még kemény próba és előadás vár rá.

A végtelen boldogság, ami csillogott mindannyiunk arcán. A futók büszkélkedtek, hogy igen, ők lefutották a félmaratont, minket pedig az tett boldoggá, hogy segíthettünk.

Mert létezik a béke!

A bejegyzést kérlek a videó megtekintése után olvasd!

Vándor! Ki egyedül taposod az élet rögös útját! Állj meg egy pillanatra, s fordíts hátat a gonosznak! Felvenni a szemetet, amit mások hagytak ott, enni adni az éhezőnek, segíteni az időseknek...tényleg olyan nehéz?! Gondolj egy kicsit bele, kérlek! Szememben ennyi a béke. Nem az, hogy tiltakozzunk a háborúk ellen. Háborúk voltak, vannak, lesznek. Az emberek harcolnak egymással, egymásért. Fegyverrel vagy anélkül. Miért küzdenénk az ellen, amiről mindenki tudja, hogy elkerülhetetlen? Ha viszont a fent említettekhez hasonlóan cselekszünk, máris helyreáll a világ rendje. Próbálj meg mindenkor mosolyogni, s elárasztani a világot a belőled eredő pozitívval. Emelkedj a világ felé. Fegyvered egy egyszerűnek tűnő mosoly. Talán nem mindig őszinte, de a világ ebből mit sem sejt. Ne feledd, "néha a bohóc is letörli a könnyeket, s mosolyt fest magának" Ezt tartsd szem előtt. 

Nem régiben alapítottunk egy klubbot, ami a P.E.A.C.E. (People of the Earth And the Countries. End of the war!) névre hallgat. Célunk egyszerűen a boldogság. Felvidítani Kaposvár lakóit. Akár utcazenéléssel, akár önkéntes munkával, vagy bármivel. Merni kell nagyot álmodni. Az ötlet 2012.jan.30.-án született, egy színházi előadás után. Egy jó barátommal battyogtunk hazafelé...filozofálgattunk az élet nagy kérdésein. Végtére is, arra jutottunk, hogy: Egyszerűen boldognak kell lenni! Bőrszíntől, nemtől és mindentől függetlenül! Mert igen is minden egyes ember egy kis csillag. Mindenkiben ott van a kis szikra, amitől Ő az lesz aki. "Gyémánt, mely látóra vakít" Csak talán a mai világban, ezt a szikrát nem engedik lángra lobbanni. Tudom, hogy rengeteg békével foglalkozó "szervezet" és kutyafüle van, de szerintem ráfér a zord világra még egy! Talán gyermekszemmel könnyebb szépnek látni a világot. Célom/célunk az, hogy egy törhetetlen közösséget hozzunk létre, olyan emberekből, akik önmaguk szeretnének lenni, ám ezt a zord világ nem engedi. Én hiszek benne...ÉS TE? 

Egy "amatőr" színházzal, aminek tagja vagyok, éppen a "Hair" c. musical bemutatására készülünk gőzerővel. Ott voltak a hippik...érdemes elgondolkodni rajtuk...Füveztek, ingyen éltek, éppen csak annyit dolgoztak, hogy ne haljanak éhen, de boldogok voltak. Tető van a fejünk felett, dolgozunk/iskolába járunk, megvan mindenünk, és nem vagyunk hajlandóak boldognak lenni! GONDOLKOZZ EMBER! 

Újabb kaland, újabb álom

Újabb színházlátogatás, ez esetben azonban nem a megszokott környezetben. Egy stúdió előadást tekintettünk meg, ám ez még semmi. A darab műfaja: Monodráma! 

25 évnyi házasság mindössze 50 percben

Egy házasság 25 év alatt számtalan módon alakulhat. Viták és békülések egész tárháza. Váljunk avagy ne váljunk? Előfordul azonban nagy ritkán, hogy 25 évnél tovább is boldog az ember. Ám esetenkét késsel esik egyik a másiknak. Kell ez nekünk?! A főszereplő hölgynek bizony kellett. 25 év házasság után, szerelmes számvetést mondott férje portréja előtt. A kolumbiai Gabriel Garcia Marquez "Szerelmes számvetés egy ülő férfi előtt" c. monodrámájában egy negyven-negyvenöt év körüli nő mondja el véleményét férjének közös életükről, megromlott kapcsolatukról, érzéseiről. Az előadást a Művészbejáróban tekintettük meg.Számomra a monodráma egy teljesen új műfaj volt. Örültem, hogy ezt a darabot láthattam először. A tér olyan kicsi volt, hogy sokszor úgy éreztem, én magam is részese vagyok az előadásnak. A művésznő olyan otthonosan járkált fel s alá a pár négyzetméternyi területen, mintha már évek óta ezeket a deszkákat koptatná. Pedig Kató Hajnalka hivatása szerint még nem színésznő. Mindenesetre a tehetsége megvan hozzá. A bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium végzős diákja, ám mindemellett a XXI. Művészeti Műhely társulatának tagja. Véleményem szerint, a művésznőnek igencsak nehéz dolga lehetett, hiszen a darabban egy 45 év körüli nőt kellett megszemélyesíteni 18 évesen. Franyó Róbert rendező szerint, a darab 50%-os készültségi szinten van. Azt kérdeztem magamban: "Akkor milyen jó lesz 100%-osan?!" Számomra talán az egyetlen negatív tapasztalat, hogy kicsit soknak találtam a kezével való gesztikulálást. Meglepetés volt viszont az, hogy a  darabban megelevenedő érzéseket, zenei átkötések és flamenco-lépések kötötték össze, választották el.  Különös volt-ilyennel még nem találkoztam. Sokat gondolkodtam, vajon mit jelenthet?Majd ráébresztettek a szerepére. Mikor kicsit feszülté vált a hangulat, intenzívebbé a beszéd, akkor vált még inkább dühössé a nő, akkor kopogtak a cipősarkak. Más szempontból pedig kicsit megtörte a beszéd monotonitását. . Emelte a hangulatot, hogy spanyol zenére, spanyol táncot járt. A zene magában is temperamentumos, hát még ha táncolnak is rá.A darab egy fél éves érlelési időn megy át. Kíváncsi lennék, hová fejlődik még? 

/A cikkem megjelent 2012. január 19.-én  a Somogyi Hírlapban/

Kicsiny falum, ott születtem én...

Elnézést emberek, áramlik a hírözön...Kissé régen frissítettem, ám most ismét táncra kelt gyermek lelkem, s önmagamat kápráztatom egyre inkább...

A csend csak látszólagos Kaposgyarmaton. Valójában mindig pezseg az élet!A buszon ülve, a kicsiny falu határában szívem szárnyra kél. Boldogságot érzek, mikor meglátom a régóta ott álló büszke falutáblán a "Kaposgyarmat" feliratot. Melegség tölti el szívemet. Majd beljebb haladva látom, a gépparkban ugyanúgy zajlik a munka, mint amikor utoljára láttam. Édes apámék udvarába is be-be lesek, könny gyülemlik szemeimben. Látom a szorgos néniket, bácsikat, akik megállás nélkül etetik az állatokat, kapálják a növényeket. Érzem: Hazajöttem. A buszról leszálva, kedves vidék fogad, ahová mindig hazavárnak. Ahányszor ide érkezem, az első dolgom az, hogy jó nagyot szippantok a levegőből. Körbenézek, és egyszerűen boldog vagyok. Szárnyalok. Vidéken más az élet. Mindenki ismer mindenkit. A kutyák sem ugatják meg itt az embert, ők is ismerik a helyieket. A zsáktelepülést ma alig lakják százan. Talán ez a titok nyitja. Lakóházak csak az utca egyik felén épültek. A túloldal az álmok birodalma. Parkok, hídak, játszótér, és sportpálya várja a fiatalokat. Sőt mi több, a csöpp településen könyvtár, és teleház is működik. Télen itt melegednek a fiatalok, s idősek egyaránt. Ám nyáron más a helyzet. Olyankor maximum azért néz be egy-egy gyermek, hogy megkérdezze: "Ki akar játszani a parkban?" A gyerekeket nem féltik, nincs is miért. Átjáró forgalom nem létezik. Kedd esténként a középkorosztály leli örömét a számítógépekben. Ilyenkor bővíthetik a tudástárukat a felnőttek, a számítógépezés terén. Minden második vasárnap, a falu nemrégiben avatott templomában gyűlik össze a falu apraja s nagyja. A főteret minden nyáron virágcímer ékesíti. A faluszépítők magukénak érzik a munkát, és büszkén néznek egy-egy új ültetvényre. És valjuk be: akad belőlük bőséggel. Sétálok a faluban, és nem nagyon találok olyan házat, amin nem lóg a falon a "Tiszta udvar, rendes ház" feliratú kis tábla. A polgármesteri hivatal nagytermének a falát is rengeteg elismerő oklevél díszíti. A falu többször is elnyerte a "Virágos Magyarország" verseny különböző díjait. 2002-ben első díjat nyert a falu, az országos versenyen. Ám itt nem ért véget a móka...2007-ben, és 2008-ban, egymás után kétszer is első díjat nyertek a "Legyen szebb a mi falunk" faluszépítő versenyen. Ezáltal 2009-ben nálunk rendezték meg a díjátadót. A falu lakói számtalanszor megmutatták már, mire is képesek ha összefognak. Ha egy család életében nagy esemény következik, legyen az házassági évforduló, vagy születésnap, a falu népe együtt ünnepel. Közösen készítik el az ünnepi ételt, a falu régi iskola épületében. A jövőt, többen a turizmusban látják. A Zselic lankái számos turistát vonzanak. A falu határában cseppkövek találhatók. Ide is ellátogathat a bátor turista. Sajnos út nem vezet hozzá, de mindig lehet találni a faluban vállalkozó szellemű lakost, aki önként és dalolva kiséri el az embert. Sőt, még talán pár, helyi pletykát is elcsíphetnek. Azok pedig, akik kissé bátortalanok, azok megleshetik, a falu végi kanyarban található, méltán híres "jókutat". Száz meg száz legenda, és titok övezi az apró kutacskát. Emlékszem régen a mamám mindig titokzatosan és félve emlegette csak. "Előfordult, hogy valaki mankóval érkezett, ám anélkül távozott"."Literszám hordták a vizet a környékbeli falu lakói". Csak pár, a mamám által emlegetett esetekből. "Mindig történik valami!" mondják a helybeliek. Gyermeknapok, nem csak gyerekeknek, falukirándulás. A faluba évről évre ellátogat a Mikulás is, és a karácsony is meghitt, családias hangulatban telik. A gyerekek mindig megható műsorral készülnek, és együtt várják az ünnepet. Szilveszterkor a falu népe együtt búcsúztatja az óévet, és reményteljesen várja az újat. Ám az idei karácsonyi ünnepély, nagy eseményt hozott magával. A zenés műsor mellett, díszpolgári címet adományoztak a volt polgármesterasszonynak, Balogh Józsefnének. A jelenlegi polgármester, Hegedüs Jenő elmondása szerint, egy ilyen esemény bizony egy nagyváros életében is meghatározó esemény, hát még egy ilyen kis faluban...Erősen élnek az, anyáinktól illetve apáinktól tanult hagyományok is. Újév napján a gyerekek, és alkalom adtán az idősebbek is, együtt járják a falut, és némi jutalomért, köszöntőt mondanak a falu lakóinak. Nincs ez másképp Húsvétkor sem, mikor vödör helyett, már illatos kölnivel járják a falut a fiatalok. A lányokat, nőket még az sem zavarja, ha néha előkerül egy-egy szódáspalack is. A falusiak az alapvető élelmiszereket a helyi boltban szerezhetik be. A nagy bevásárlások közepette, nem ritka, hogy a kocsmában találja magát az ember. Ugyanis ez a két kereskedelmi egység egy épületben található. Sőt, mikor még működött iskola a településen, akkor eleinte az is ott volt. A 60-as 70-es években öntöde, kenyér illetve kötélgyár, és tejüzem is működött. Vasárnaponként, mikor visszaindulok a városba, szívem megszakad a súly alatt. Remegve várom a buszt, és utoljára még jókat szippantok, a falusi levegőből. Motorzúgást hallok, félve remélem, hogy nem a busz jött meg. Ha nem, akkor megkönnyebbülök, ha pedig igen, akkor fájó szívvel búcsúzom, és várom a jövő hetet. Kifelé a faluból, még vissza, visszanézek. S arra gondolok: "Őrizd meg az igazi értéket, vigyázz magadra, s maradj örökre a "Zselic gyöngyeme", mert az vagy...A béke, a nyugalom, a szeretet, az otthon, az élet. Egy szóval: Kaposgyarmat!"

/Ackerman Éva festménye a kaposgyarmati halastóról/

A jó dolgokra várni kell. Hidd el, megéri!

Megtörtént...kifakadt! Sokat váratott magára, de megszületett. Oly régóta szeretnék megfogalmazni egy rólunk, gyermekekről, és a mi kis világunkról szóló verset. Ahányszor nekiláttam, mindig egy általam jól ismert vers, járt a fejemben, amit alább publikáltam is. Majd jó esetben a mű írás közben, arra lettem figyelmes, hogy tulajdonképpen ugyanazt írom...Most végre sikerült. Címe még nincs neki, bár amúgy is rühellek bármit is fel címkézni, hogy aztán az alapján ítélkezzenek emberek. Olvassátok olyan boldogan, mint ahogy én ezt írtam.

Apró gyermekként indultam a rögös úton,
Bíztam az életben, s éltem az álmot.
Az álmot, mely örökké elkísér,
Az álmot, mely megsegít ha félsz!
A hosszú évek egyre csak múltak,
Az álmok, újabb álmokat hoztak.
Ha pedig az élet, vágyaimat tiporta,
Nem hátráltam meg, folytattam utam.
Szüleim kezei közt, lassan fel is nőttem,
Ám testemben ott lapul a gyermek lélek.
Ott lobog a tűz, szívem relytekén,
S kihunyni nem hagyom, Ő örökké él!
Sokszor letértem a megszokott útról,
De mondtam magamnak: folytasd az álmot!
Az atyai pofonok mindig jó utra tereltek,
Bár akkor háborogtam miattunk, akár a tenger.
Most könnyekkel kűzködve gondolok a múltra,
De a sírás nem szényeg, sírok hát nyugodtan.
Gondom csak az volt, ha homokot szórtak szemembe,
Nem is sejtettem, valójában mien az ember.
Sártortát gyártottunk rendületlen,
S hittük, az őz a szarvas felesége.
Önfeledten szaladgáltunk a barátokkal,
Kiket mára messzire sodort az élet folyama.
Örökre szívembe zártam őket,
Hisz táplálták a lángot, mely engem is éltet.
Rövid életemben láttam már szépet, s jót,
Szüleim karjában édelgettem az álmot.
Most itt állok, s bár sokmindent nem értek,
De hiszem: Minden álomból valóság lesz egyszer.
Gyermekkorom elröppent, akár csak a nyár,
Mire ráébredtem, hogy volt, már el is szált.
Esténként mindig felnézek az égre,
S imádkozom: Gyermekkorom, térj vissza! Kérlek!

Füst az univerzum ködében

Nemrégiben felébredt bennem az általános, negatív világnézet...Szerencsére kiűztem magamból. Ám becsülöm, mert az érzés nélkül, nem születtek volna meg e sorok.

Sötét téli éjjelen született e gondolat. Ezeket a sorokat nem ihlette semmi egyéb, csak az, hogy körbenéztem az íróasztalomon...kezembe vettem a legegyszerűbb kis tárgyat, amit találtam. Ez épp egy ceruza volt. Elkezdtem kicsit más szemmel nézni, arra a ceruzára. Egy hat oldalára faragott fadarab. Aminek alja hegyes, és a milliméter átmérőjű lyukból, egy szénrudacska áll ki. Írni, rajzolni és még mi mindent lehet ezzel a kis fadarabbal csinálni... A vége hegyes, maga a ceruza pedig festett. Igen, ezt is mi, emberek csináltuk.Aztán sorba kapkodtam a tárgyakat a kezembe, szintén úgy néztem rájuk, mint a védtelen kis ceruzára. Perceken belül, lelkemben vihar tombolt. Nem értettem, mit miért csinálunk. Határidő napló, lámpa, amin ha megnyomok egy gombot, akkor világít, s egyszer csak a szobámba fényár hömpölyög. Egy óra, egy mappa, egy tányér... és még hosszasan folytathatnám a sort. Ezt mind mi követtük el - de miért?! Valóban kell ez nekünk? Sajnos a mai világban a tárgyainkért esedezünk, azokat szeretjük, nem pedig az igazi értéket. A környezetet, embertársainkat. Ide teremtettünk magunknak egy világot. Papír fecnikért utazhatunk a Holdra, de máig nem tudjuk, hogy földünk Északi felén miért folyik ellentétesen a víz a lefolyóban, mint a Délin. Ezek után elkezdtem nagyobb dolgokban gondolkodni. Kinéztem az ablakon, és mit látok? Hatalmas nagy dobozokat, rohanó embereket, elvétve egy-egy fa, bokor. Dobozokban élünk, dobozokban járunk. Komolyan a hidegrázás közepette azt kérdem magamtól: „Normálisak vagyunk?“ Nézz csak körbe Te is! ...Ugye, hogy undorító? Mégis ez kell nekünk. Hisszük rendületlenül, hogy mindenek felett állunk. Ekkor egy kisebb, elfojtott kacagás tört ki rajtam. Pedig ez nem vicc, ez a valóság. Éljük a kis nyomorék életünket ezen a nagy sárgolyón, s hasznosítjuk mindazt, amit őseink ránk hagytak. Csak épp arra nem gondolunk, hogy mindez véges. Kimegyek az utcára, füstölő gyárak, pöfékelő, guruló dobozok egymás hegyén-hátán. De ami a legbántóbb számomra, azt veszem észre, hogy az ember is kezdi elveszíteni az értékét. Könnyedén helyettesítjük szeretteinket például egy formás laptoppal, gondolván: az megad mindent ami kell. Szeretni, megbecsülni, tisztelni soha sem fog...Ezeket csak embertársainktól kaphatjuk meg. Csak állok a sivár utcákon, de semmi... egy fa, egy bokor, majd rájöttem, hogy ez sok...egy szál virág, az sincs. Elpusztultak, elpusztítottuk őket. Azt hisszük a nagy óriásokról, hogy oda ültetjük, oda cipeljük őket, ahová csak akarjuk. Ott fúrunk-faragunk a hegyekből, ahol csak akarunk. Úgy szabdaljuk a folyóinkat, akár egy darab selymet. Csak azért, hogy legyen hely újabb dobozoknak. Csak, hogy a dobozok csupán kartondobozok, a természet viszont ennél jóval több... Egy legyintés a részéről, és máris a porba hull minden. A föld emberré vált, azzá tettük, s ahogyan azt egy „beteg ember teszi, a Föld is igyekszik megszabadulni a rákos daganattól“, tőlünk, emberektől. Ez neki csak percek kérdése lesz, s minden elveszik. Hiábavalók lesznek akkor a flancos gépeink, a robotjaink, s minden más általunk megteremtett „csoda“. A Földünk él. Egy kicsit is megmozdul, nyújtózkodik, s milliók lelik halálukat. És mindezt csak magunknak köszönhetjük. Gyűjtögető, vadászó ősemberekből, idáig fajultunk... Azt csinálunk, amit csak akarunk. Ha mi ezt akarjuk, akkor csak így tovább! Előbb- utóbb úgyis vége lesz mindennek. Egy kis füst az univerzum ködében, és volt, nincs. A kérdés csak az: Mikor? Én sajnos nem tudok erre mást mondani, csak, hogy megérdemelnénk. Ha pedig ez egyszer bekövetkezik, mindenki őrjöngve fog rohangálni, fel s alá. Mérget vennék rá, hogy akkor is mindenki csak a sajátját próbálja majd menteni. Az utolsó pillanatokban is... Mert ezek vagyunk mi. Ezzé váltunk. Én pedig legszívesebben röhögve vetném magam a semmibe, és azt ordibálnám torkom szakadtából: „GRATULÁLOK! MEGCSINÁLTUK!“

/Az íráson megjelent 2012. január 26.-án a Somogyi Hírlapban/

Emlékek tárháza a közelmúlt képeiből

Csendes őszi este, a hidegre való tekintettel süppedtem a széken, és az internet tárházát böngésztem. Megakadt szemem egy volt osztálytársam fotóján. A kép az utolsó osztálykirándulásunkon készült...Felkavart, megrendített, megihletett. Majd megszülettek az alábbi sorok.


Szívem rezdülése újabb játékre késztet. A szilárd megrendült alattam, s előidézte a közelmúlt tárházát. Ritmusra lüktet testem, és csak nem akar múlni. Sőt egyre erősebben ver gyermek szívem. E hangra táncolok. Veletek, és nektek először. Torka szakadtából üvölt bennem az igazság: Hiányoztok! Egy gondolta, egy sokat mondó mosloy, egy érintés. Sajnos az élet folyama messzire sodort minket, ám a közös emlékek karöltve suhannak a végtelenbe. Ezekiet a sors nem tudja zátonyra futtatni. Örökké élni fognak, ha máshol nem, legalább gyermek lelkünkben. Csak állok a sivár utcákon, s nem értek semmit. Megvalósultam. Gyermeteg álmaimat látom sorra valóra válni, s megélem őket nap mint nap. Álmom veletek indult. A négy év során megismertük egymást, de ami ennél sokkal fontosabb: megismertük önmagunkat! Álmok fejlődtek bennünk, akár magzat a méhbe. Reményeim szerint most ti mindnyájan e nagyra nőtt, kifejlett álmaitokat élitek. Szemeimben fénylő cseppek...kifakadnak, s patak módjára sodorja elém a szebbnél szebb emlékeket. A régi iskolát, a tantermünket, tanárainkat, társainkat. Felvillan pár rémkép, ami belecsúfított a rózsaszín álomba, ám ezt feledteti a sok megélt csoda. Akiket az évek során megsebeztem, megvetettem, most rettentően hiányzik. Ledöntenék lelkemmel minden falat, csak hogy annyit suttogjak fülébe: bocsánat! Sajnos a mai világban sokszor nincs időnk, vagy nem merjük kimondani ezt az egyszerűnek tűnő szót: Bocsánat! Gombóc gyúródik torkomban, e sorok írása közben. Sorra nézem a volt társaimat...Egytől egyig fantasztikusak vagytok, őszinték és tiszták. Mindannyiunk lelkében ott járja élete táncát egy szerény, ám ragyogó szikra, ami egyszer talán lobogó indiántűzként fog lobogni lelkünkben. Angyalok hírnökei...nem vagytok rosszak. Senki sem rossz, csak mindenki más. Ha pedig ebbe mélyen belegondolunk, érezhetjük, hogy ez fantasztikus. Itt élünk gyarló ember módjára hét milliárdan Földünkön, és minden ember más...Mindenkiben ott él a kis szikra, amitől ő ragyog. "Gyémánt, mely látóra vakít!" Ha pedig ez az érzet pusztulásnak indul elmédben, csak nézz fel a végtelen kékségbe. Keress egy csillagot a fellegvárban, amiről rendületlen hiszed, hogy a tiéd, és érted ragyog. Talán nem a legnagyobb, nem a legfényesebb, de a tiéd! Becsüld meg, őrizd meg, tiszteld. Ez a csillag számomra, a 24 emberből álló közösség volt. Élete rövid, csupán négy év volt. Földre hullt, fénye elhalványult, ám nem hunyt ki. Sohasem fog. Lelkünkben ragyog az öröknek.  Mert ez a csillag voltatok Ti, voltunk Mi! Köszönöm életeteket!

/Az emlékek tárházának egyik jeles darabja: Ballagás/